- Eljött az idő! - mondta a parancsoló, szigorú hang a fülemben lévő kis készülékből.
Ferenc pápa lassan a szentmise vége feléhez ért, és tudtam, hogy utána ki fog ürülni a Szent Péter bazilika. Este fél tíztől kezdődött az éjféli szentmisének hívott szertartás, és jó hosszúra nyúlt el. A bazilikában mindenki áhítattal hallgatta végig a pápát, mélységes csendben figyeltek minden szavára, mozzanatára. Igaz hívők voltak, elismerték Isten létezését, és most is minden egyes szavát úgy itták a pápának, mintha azokat maga Isten mondta volna. Régebben én is ilyen voltam, ilyen naiv, hiszékeny, agymosott bábu, aki csak bízva bízik anélkül, hogy kicsit gondolkodna is. Otthon ültem volna a televíziót bámulva a családdal, és néztük volna, ahogy Ferenc pápa beszédet mond szenteste. Most viszont távol voltam az otthonomtól, egy bombát szorongattam a kezemben, és az aktiválására készülődtem. Ebből botrány lesz, de még mekkora! Pont eme szent napon, pont az éjféli mise történésekor robbantják fel a Szent Péter bazilikát, az összes ott lévő egyházi személlyel, és civillel együtt. Odaveszik a nagyra becsült történelmi épület és turista látványosság, na meg a bíborosok, az átlag hívők, és persze a pápa élete is véget ér. Igen, ez egy történelmi esemény lesz. Guy Fawkes megpróbálta felrobbantani a brit parlamentet, és még négyszáz évvel később is felemlegetik. Mi lesz belőlem, Ava Chadwick-ből, aki fel is robbantja a drága Szent Péter bazilikát?
A tervem bizonytalan volt, még a saját életemet is veszélybe sodortam vele. A hátamon egy ejtőernyős hátizsák pihent, tetőtől talpig feketében voltam öltözve, maszkkal fedtem el az arcom. Az idő gyorsan telt, a torkomat hatalmas gombóc nyomta, a szívem hevesen dobogott, a homlokom szélén pedig erősen lüktetett az ér. Tudtam, hogy már nincs sok idő hátra. A bomba aktiválása után összesen harminc másodpercem maradt volna lejutni a bazilikáról. Ott álltam közvetlen a kupola alatti ablakoknál, ahonnan tökéletes rálátásom volt az épületen belül történő eseményekre. Már rég leküzdöttem a tériszonyom, nem a magaslatok miatt féltem. Bizony, rettentő ijedt és rémült voltam. A testem reszketett és remegett, mint a rozoga faágak a viharban. A hideg is rájátszott persze erre, hiszen a feszülős fekete egyberészes ruhám nem volt túl vastag, nem éppen egy decemberi fagyos éjszakára lett tervezve.
Végig kellett csinálnom, hiszen ez volt az utolsó lépcsőfok, hogy elérjem a Pokol kapuját, és visszaszerezzem Lily-t. Nem hátrálhattam meg azok után, amiken végig mentem. Mégis vacilláltam. A régi életemre gondoltam vissza, és arra, hogy ezelőtt mennyire elleneztem volna az egész akciót, mi több, szerintem még saját magamat is megöltem volna, ha tudtam volna, hogy később ilyesmi tettre készülök. Bár talán el sem hittem volna, hogy ilyesmire képes lennék, de az biztos, ha megbizonyosodtam volna az igazságról, akkor rögtön kést ragadtam volna, és beledöftem volna a saját testembe.
Mégis hogy jutottam el akkor idáig? Hogy lehetek képes arra, hogy több száz embert megöljek, akik békés szándékkal összegyűltek az éjféli szentmisére? Nem... Ez nem is igaz. Nem vagyok rá képes. Ez már túl sok nekem. Nem tudnák szembenézni magammal ezek után. Én már nem is Ava vagyok, hanem valaki egészen más, és most nem csak a vallásról és a hitről van szó. Több száz ártatlan embert kegyetlenül meggyilkolni? Megéri-e egyetlen ember életéért?
- Gyerünk Ava, nyomd meg a gombot, aktiváld a bombát! Már nem maradt sok időd! - sürgetett a hang a fülbe helyezhető apró készülékből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése