Első fejezet

  Persze, csak is Lily-nek juthat olyan őrültség az eszébe, hogy decemberben fagylaltozzunk. Egyrészt ilyenkor a legtöbb fagyizó már be van zárva, másrészt pedig lehet, hogy Skóciában nincs olyan rémesen hideg időjárás télen, és hó helyett folyton csak latyakos esőt kapunk, de a skóciai december cseppet sem nevezhető fagyizós időnek. Lily, az én bolond nővérem viszont ma különösen ragaszkodott ahhoz, hogy fagylaltot együnk. Így hát felkerestük a város szinte egyetlen olyan cukrászdáját, ahol árulnak még fagyit. Egy híresebb hely volt, meglehetősen nagy, és télen csak a beltéri része volt nyitva. Hosszas sorban állás után kisiettünk a cukiból. Ugyan, miért is lennénk a jó meleg, fűtött beltéri részen? Lily természetesen ki akart menni a nulla fokos levegőre, és ott eszegetni a fagyit.

- Hú, azt hiszem most tartok életemben először kesztyűs kézben fagylalttölcsért - jegyeztem meg, ezzel is arra utalva, hogy milyen hülyeségnek tartom a decemberi fagyi evést.

- Ugyan már, lazíts már, húg! - bökött oldalba játékosan Lily.

 Kedvesen pislogott rám azokkal a hatalmas, kerek kék szemeivel, amiket én mindig is irigyeltem. Szőke haját piros kötött sapka alá rejtette, ami tökéletesen illett a vöröses színű szövetkabátjához, és azonos színű kesztyűjéhez. Nem szerettem, ha simán húgnak hívott, egy húginak sem örültem, de a húgnak meg pláne nem. Ezt ő is tudta, szánt szándékkal szívatott vele.

- Hát, most már aligha hívhatnál húgnak! Lassan fél fejjel magasabb vagyok nálad - mondtam vigyorogva, mire Lily azonnal kihúzta magát, és pipiskedni kezdett lábujjhegyén, de hiába, igazából már bőven utolértem őt. Furcsa dolog, mikor a nővéred alacsonyabb nálad, főleg ha visszanézed a gyermekkori fényképeket, ahol még ő volt a nagy lány, te pedig az apró baba.

  Nevetve sétáltunk felfelé a kanyargós belvárosi utcán, ami tele volt többemeletes, téglás, tornyos házakkal. A legtöbbjük szinte megkülönbözhetetlenül hasonlított egymásra, és én ezt mindig unalmasnak, egyhangúnak találtam. Így karácsony táján viszont a fények és a díszek sokat dobtak rajta. Nem volt pontos célunk, csak sétáltunk és sétáltunk, egyre eltávolodva a fagyizótól, egyre messzebb kerülve a mi házunktól is, ami a cukrászdától volt húsz percre. Délután három óra körül lehetett, de az idő vele gyorsan telt. Én hamar benyomtam a fagyit, ő viszont csigalassúsággal élvezte ki minden egyes nyalintását.

- Tudod miért jó télen fagyit enni? - kérdezte, mikor már a tölcsér alja felé járt már.
- Fogalmam sincs. De komolyan, ötletem sincs - vonogattam a vállam.
- Ilyenkor nem olvad el, és kényelmesen eszegetheted, anélkül hogy lecsöpögne - magyarázta vidáman. 

  Ezen elmosolyodtam, és megint csak arra tudtam gondolni, hogy az én nővérem bolond. Nem csináltunk olyan nagyon sűrűn közös programokat, de azért havi egyszer-kétszer kimozdultunk együtt valahova. Otthon viszont sokszor néztünk együtt filmeket, vagy beszéltük meg az aznapi eseményeinket, általában az ő hálószobájában, a franciaágyán üldögélve. A jó és szoros kapcsolatunk oka talán az is lehetett, hogy kevesebb, mint két év korkülönbség köztünk. Lily kicsit ingadozóbb hangulatú volt, míg én kimértebb és megfontoltabb jellemű voltam, de mindketten kicsit lököttek voltunk. Számomra egyfajta példakép is volt, hiszen az én szememben ő szinte tökéletes volt. Okos, kedves, vicces, gyönyörű. Sosem értettem, hogy miért nem volt még fiúja. Persze, jelentkezők mindig akadtak, már biztosan többen is ráhajtottak, de valahogy ő gyereknek érezte magát egy kapcsolathoz, még tizennyolc évesen is.

  Jó pár órát sétáltunk beszélgetve, nevetgélve, észre sem vettük, hogy már a város külvárosi részén vagyunk. Már rég besötétedett, mikor úgy döntöttünk, hogy ideje hazajutni valamilyen módon. Én a taxit javasoltam, de Lily ellenkezett, azt mondta keressünk inkább egy buszmegállót, és menjünk haza tömegközlekedéssel. Nekem tulajdonképpen mindegy volt, csak arra gondoltam autóval gyorsabb lenne, de bíztam Lily döntésében.

  Így össze-vissza sétálva, kódorogva elkezdtünk a kertvárosi házak között mászkálni, buszt keresve. Ezek a házak is kifejezetten egyhangúan festettek, annyi különbséggel, hogy ezek nem voltak olyan tornyosak, inkább csak egyszerű, téglás családi házak. Öt percen belül ráakadtunk a buszra, ahol egy táblára kitűzött menetrend alapján megtudtuk, hogy számunkra kedvező irányú busz nyolc perc múlva érkezik.

  Az utcákon magas, erős fényű utcalámpák világítottak, az ég teljesen sötét volt, csillagok nélkül. Az utcán járókelők nem nagyon voltak, de egy-egy autó azért elsüvített mellettünk. Lily elkezdett sétálgatni a megálló környékén, végül az út másik oldalán, úgy ötven méter messzire állt meg, ahol a kerítésen keresztül egy kiskutyával kezdett el játszani. Én a megállóban maradtam üldögélve a padon, és a mobiltelefonomat kezdtem el babrálni. Felnéztem a közösségi oldalra, beszélgettem pár emberrel, fel-fel pillantva Lily-re, és ellenőrizve, hogy minden oké-e vele. Majd belemélyültem egy osztálytársammal való beszélgetésbe, és már nemigen figyeltem a nővéremet. Lekötött az, hogy egy olyan fiúval beszéltem, aki számomra többé-kevésbé szimpatikus volt.

  A busz hirtelen befordult a buszmegálló sarkából, és mivel arra számítottunk, hogy egyenes irányból fog jönni, ezért Lily ijedve kapta fel a fejét. Felpattant, és sebesen rohanni kezdett a megálló felé. Én a busz első ajtójában álltam, és már nyitottam a szám, hogy szóljak a buszsofőrnek, hogy várjon. Akkor azonban hirtelen minden megváltozott. A szám nyitva maradt, és egy hang sem jött ki a torkomon. Egy hatalmas autó fordult be hirtelen, és az úttesten átfutó Lily-t elütötte, majd áthajtott rajta. Nem állt meg, ment azonnal tovább, mintha semmi sem történt volna.

  Ott feküdt Lily mozdulatlanul az úton, egyértelmű volt, hogy a halál azonnal beállt. Undorító, gyomrot felforgató látványt nyújtott a teste. A kerék egyenesen a gyomrán ment át, miután fellökte a kocsi eleje a gyenge kis testét. Pár pillanatnyi ácsorgás után odarohantam hozzá, akármennyire is undorodtam a vértől. Letérdeltem a holtteste mellé, és hangos zokogásban törtem ki. Nem érdekelt, hogy a testvérem vérében ülök, és hogy a könnyeimmel áztatom el a halott testét. Csak sírtam, sírtam és sírtam, mit sem törődve a jelennel. A fájdalom átjárta a testem, elkezdve a mellkasomtól, egészen a lábujjam hegyéig. Nem gondoltam semmire, a világ összezuhant számomra, egyszerűen megszűnt létezni. Ordítottam, kiabáltam, hangosan bőgtem, csapkodtam az aszfaltot. A buszsofőr utánam jött időközben, és a buszról is páran kiszálltak, páran az ablakon keresztül figyelték az eseményeket. Az emberek szörnyülködtek, telefonáltak a mentősöknek, rendőröknek, számomra viszont jelentéktelennek tűntek, alig vettem tudomást az ottlétükről. A külvilágot kizártam. Semmi más nem maradt, csak a szenvedés, fájdalom, és a gyötrelmekkel teli, kíméletlen, határt nem ismerő kín.

  Hiába ordítoztam azt, hogy "Miért pont most?", hiszen ez minden pillanatban, minden helyzetben ugyanolyan lélekfacsaró, szívszaggató lett volna. "Miért pont vele?", ennek a kérdésnek már talán több értelme volt, de választ úgy sem kaptam senkitől, csak szomorú, sajnálattal teli tekinteteket. Lehúztam Lily kezéről a kesztyűt, és a sajátomat is levettem. Megszorítottam a hideg, élettelen kézfejét, és a gyönyörű arcára meredtem. Az többnyire sértetlen maradt, de a vér és a mi egyéb oda is fröccsent bőven. Felfordult tőle a gyomrom, és a hányinger kerülgetett. "Így bemocskolni egy ilyen makulátlan arcot!" - szörnyülködtem magamban. A kezemmel megtöröltem az arcát, és óvatosan lehajtottam a szemhéját, hogy ne nézzen az üveges szemeivel a semmibe, mert az csak még jobban megrémített.

  Erősen vallásos családban nőttem fel, így imádkozni kezdtem. Lehunytam a szemeim, összeszorítottam a szám, és magamban elkezdtem szavalni az imáimat, később pedig már hangosan, mit sem törődve a körülöttem zajló eseményekkel. Az emberek nem zavartak meg, hagyták, hogy imádkozzak.

  Lesújtva éreztem magam, és mélységesen csalódott voltam. Úgy gondoltam, hogy Isten vigyáz az igaz emberekre, az olyan jó, ártatlan, tiszta lelkű emberekre, mint az én szeretett nővérem is volt. Ha bárki, akkor ő igazán megérdemelte az odafigyelést, és a védelmet. Miért történt vele ilyen szörnyű dolog? Istennek szüksége volt már rá? Csak azt tudtam kívánni, hogy Lily a mennybe jusson, és boldog legyen ott. Bár ő itt is az volt... Miért? Miért kellett?

  Könnyes szemekkel a sötét, borús ég felé néztem. Azt suttogtam "Miért?". A fagyos szél végigsimított a bőrömön, belekapott a hajamba. Megborzongtam a hidegtől.

"Ó Istenem, csak ne hagyd büntetlenül azt a figyelmetlen sofőrt." - kívántam magamban. Tudtam, hogy ez már rossz út, és nem kívánhattam másoknak a kárát. De bosszút akartam, nem tűrtem el, hogy mások ilyesmit tegyenek. Miért hagyta ezt Isten?

  Később az emberek kérdezősködni kezdtek, és segíteni akartak nekem hazajutni. A mentősök, a rendőrök, mindenki körém gyűlt, és kihallgattak engem. Nem szerettem volna beszélni, így csupán annyit mondtam el, hogy mi a nevem, és hol lakom. Egy rendőr megfogta a karom, és felsegített. A rendőrkocsihoz kísért. Kinyitotta nekem a hátsó ülés ajtaját, és azt mondta hazavisz, a szüleimet már értesítették telefonon. Megszeppent voltam, óvatosan bólintottam, és beültem hátulra. Becsukta az ajtót, előre ült. Megkérdezte még egyszer a lakcímem, én megismételtem neki. Beírta a kocsi GPS-ébe, beindította a motort, és a GPS mutatta neki az irányt, hogy merre kell menni. Én egy ideig a gépezetet bámultam, majd az ablakon keresztül néztem a kinti, éjsötétségbe boruló utcákat, amiket csak az utcalámpák fénye világított meg. Homályos volt a kép, mivel a szemeimet elárasztották a könnycseppek, és nem győztem őket kidörzsölni, letörölni. Csak úgy patakzottak a könnyeim. Rájöttem, hogy otthagytam Lily holtteste mellett a kesztyűm, de nem érdekelt. Csak bambultam kifelé. Később az ablaknak támasztottam a fejem, és a kisírt szemeimet lehunytam, és elnyomott a fáradtság.